Minden vasárnap reggel két környékbeli gyermek járta végig az utcánkat egy hatalmas, fekete szemeteszsákkal a kezében. Hónapokon át azt hittem, hogy ők a környék legfelelősségteljesebb lakói, mígnem egyetlen délelőtt le nem leplezte a szomszéd gyerekek valódi tevékenységét.
A látszólag példamutató takarítási akció
A testvérpár szinte minden vasárnap menetrendszerűen megjelent, méghozzá szinte percre pontosan ugyanabban az órában. Lassan, megfontoltan lépkedtek végig a háztömb körül, mindketten a nagy fekete műanyag zsákot fogva.
Gondosan megálltak minden lehetséges helynél, ahol a hétköznapok során felhalmozódhatott a hulladék:
- A postaládák mellett,
- A kocsifelhajtók és bejáratok előtt,
- A virágágyások szélén,
- A kerítések mentén húzódó bozótosoknál.
Felszedték az eldobált üdítős dobozokat, cukorkás papírokat, műanyag flakonokat és elszórt papírfecniket. Soha egyetlen panaszos szót sem ejtettek, nem kopogtattak be az ajtókon jutalomért kuncsorogva, és sosem dicsekedtek a fáradozásaikkal. Egyszerűen elvégezték a feladatot, majd csendesen hazatértek.
„A legtöbb velük egykorú fiatal inkább tovább aludna vagy a telefonja képernyőjét bámulná, ők viszont úgy tűntek, mint akik szívükön viselik a környék tisztaságát.”
A furcsa találkozás az édesanyával
Egy délután véletlenül összefutottam a gyermekek édesanyjával a postaládánál. Kihasználtam az alkalmat, hogy kifejezzem elismerésemet irántuk.
„Csodálatos gyermekei vannak” – mondtam neki elismerően. „Biztosan nagyon büszke rájuk.”
Mosolyra számítottam, azonban az arca egészen furcsa kifejezést öltött. Zavarban volt, szinte idegesnek és feszültnek tűnt. Halk, kényelmetlen nevetést hallatott, majd rendkívül gyorsan másra terelte a beszélgetést. Abban a pillanatban nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak; úgy véltem, csupán nehezen fogadja a bókokat. Utólag azonban már egészen más megvilágításba került ez a reakció.
Gyanús mozdulatok az ablakom alatt
A legutóbbi vasárnap délelőtt szokatlanul kellemes, tiszta időre ébredtünk. Készítettem egy kávét, és úgy döntöttem, hogy a verandán ülve élvezem a napsütést. Néhány perccel később megpillantottam a két testvért az utca túloldalán, kezükben a megszokott fekete zsákkal.
Eleinte minden a megszokott mederben zajlott:
- Felvettek egy üres fémdobozt az útpadkáról,
- Összeszedtek néhány csomagolást a füves előkertből,
- Rövid időre megálltak a szomszéd kerítése tövében.
Ezután elindultak az én házam felé, és ekkor valami szokatlanra lettem figyelmes. A fiatalabb fiú hirtelen hátrapillantott a válla felett, majd kis idő múlva megismételte a mozdulatot. A nővére közelebb lépett hozzá, és tudatosan úgy helyezkedett el, hogy eltakarja öccsét az utca felől.
„Úgy állt ott, mintha szándékosan meg akarná akadályozni, hogy bárki észrevegye, mire készül a testvére.”
A rejtélyes csomag a bokor mélyén
Lassan letettem a kávésbögrémet. A fiú pontosan a nappalim ablaka alatti nagy bokornál állt meg. Letérdelt a földre, félresöpörte a lehullott faleveleket, majd a kezét a kabátja zsebébe süllyesztette.
Első pillantásra úgy festett, mintha csak felvenne valamit a talajról, ám a mozdulatai egészen mást árultak el: nem elvett, hanem elrejtett valamit oda, rendkívüli óvatossággal.
„Halkabban” – suttogta neki a lány figyelmeztetően.
A fiú azonnal talpra ugrott, és mindketten sietős léptekkel továbbálltak. Ekkor vettem észre még egy különös részletet: a bejáratom közelében több szemét is hevert a földön, ám teljesen figyelmen kívül hagyták. Egyikük sem ért hozzá semmihez. Mozdulatlanul figyeltem őket a verandáról; egészen a háztömb végéig nem néztek vissza, míg el nem tűntek a sarkon.
Bármit is hagytak a bokrom alatt, apró volt, de biztos voltam benne, hogy köze sincs a szeméthez. Amint távoztak, lementem az udvarra, letérdeltem az ágak alá, és eltoltam a száraz leveleket. Az ujjaim valami átlátszó műanyagba csomagolt tárgyat érintettek. Kihúztam a rejtekhelyéről, és amint megláttam a tartalmát, elszorult a gyomrom: a környékbeli fiatalok vasárnapjai sosem a tisztaságról szóltak, a fekete szemeteszsák csupán a látszatot szolgálta.
